95 évesen is a megújulásáról prédikál. A lendület alapját jelentő hitről, a biztos tudatról, miszerint a mindenség gyermekei vagyunk. Ez pedig olyan erőforrást jelent, amely lendületbe hoz, és segít feljutni elnehezült lábakkal is a völgyből a dombtetőre, a szorongató télből az ígéret évszakába, amely fényt és szeretetet bont a piros virágokkal és szívekkel hímes hűvös templomhajóban.
A szeretet himnuszaMárcius utolsó vasárnapján a küküllősárdi unitárius templom kazettás mennyezete alatt, amelyet 1956-ban hét paptársával festettek, Nagy Ferenc, a Kárpát-medence talán legidősebb aktív lelkésze tartja az istentiszteletet, lánya Jakabházi Béláné Nagy Vera végzi a kántori szolgálatot, s egy ragyogó szemű kislány, Györgyvári Izabella szaval. Az alig tízlelkes gyülekezet pedig kórusban mondja a szeretet himnuszát. A szeretetét, amely hosszútűrő és jóságos, nem irigykedik és nem kérkedik, nem fuvalkodik fel és nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, hisz, remél, eltűr és nem fogy el soha. A szavak a sárdi gyülekezetet hat évtizede szolgáló lelkészére is érvényesek. Nagy Ferencet az egyháza és népe iránti ragaszkodás mellett a szeretet tartotta meg „Küküllő-kék tengerek, vad-zöld szigetek, meleg narancssárga partok, szelíd őszi dombok, fehér templomtornyos menedékek” között – ahogy unokája, Jakabházi Annamária a nagyapa életének térképét megrajzolta. A „térképet”, amelyet a hit, a szolgálat, a kitartás, a közösségéhez való hűség mellett a művészetek szinte minden ága, a vers, a zene és festészet terén megmutatkozó tehetség, s nem utolsósorban a humor tesz egyedien sokszínűvé, csakis Nagy Ferencre jellemzővé.
A Segesvárról Székelykeresztúrra vezető úton rendszeresen utazók évtizedeken át láthatták fekete kabátos, öltönyös, bakancsos alakját, ahogy hóban és sárban, esőben és napsütésben rendületlenül rója a kilométereket Héjjasfalva és (a közigazgatásilag hozzá tartozó kicsi falu) Küküllősárd között.
– Ha beleszámítom teológiai tanulmányaimat is, 75 éve vagyok lelkész – mondja Nagy Ferenc a segesvári Gaudemus Házban, egy könyvbemutató után. Hosszú fehér hajából, huncutul megvillanó szeméből ítélve nyolcvanévesnek sem gondolnám, s hangja ércesen tölti be a tágas előcsarnokat.
Az első világháború közepén, 1916. június 30-án születtem a segesvári papilakban, ahol édesapám, Nagy Béla volt az unitárius lelkész. Nem az egyetlen pap elődöm, hisz édesanyám részéről katolikus rendfőnök is volt a családban. Édesapámat 1910-ben hívták meg Bethlenszentmiklósról a háromszáz lelkes segesvári gyülekezetbe, amely a háború kitöréséig 750 lélekre gyarapodott. Még abban az évben két ikerházat vásároltak a hívek papilaknak és imaháznak. Mivel hat gyermeket kellett eltartania, édesapám talpraesett székely emberként negyvenéves korában beállt asztalosinasnak, s annyira megtanulta a mesterséget, hogy 1934-ben, amikor a jelenlegi templomot építeni kezdték, ő készítette el az ablakkereteket.
A büszke szász város– Milyennek látta gyermekkorában a büszke szász várost, amelynek „időlépcsőit” annyi éven át taposta? Honnan kerültek a Nagy-Küküllő menti városba az unitáriusok?
– A szászok Segesvárja, Segesvár szászai nagyon hiányoznak – írom egy versben magyarul és németül is. Megbecsülték egymást, nem számított, hogy valaki iparos vagy ügyvéd. Minden utcának volt segélyszervezete, s a rendkívüli események idején támogatták azt, aki bajba jutott. Sportban is erősek voltak, kézilabdában országos elsők, s kiváló fúvószenekaruk volt.
Kezdettől fogva szerettem volna szász diák lenni, az iskolában komolyan vették a zenét és a rajzot, s szép volt a bársonyból varrt vitézkötéses egyenruha és a sapka is. A szászoknál kezdtem az óvodát és az első osztályt, a többit magyarban folytattam.
A mesteremberek székely inasokkal dolgoztattak, s a legtöbb háznál volt egy székely lány, aki a háztartásban segédkezett, s ott képezte magát jó gazdasszonnyá és leendő családanyává.
1944 őszén nagyon elszomorító volt, amikor megkondult a Várhegyen levő templom nagy harangja, a szászokat bevagonírozták, s el kellett hagyniuk a várost.
– Említette, hogy román iskolában érettségizett. Miért?
– Én belenőttem a kisebbségi sorsba. Mivel a hat gyermek mellett édesapám nem engedhette meg, hogy más városba küldjön tanulni, ötödik osztálytól a román iskolába íratott, ahol a tandíjam fejében szekrényeket készített az iskolának. Kezdetben álomszerű volt, mert nem értettem semmit, később annyira megtanultam a nyelvet, hogy az igazgató, Horia Teculescu, aki igazi kultúrember volt, az én dolgozatomat találta a legjobbnak.
Írisz telepi misszió– A családi hagyományra gondolva szinte fölösleges kérdezni, hogy miért lett lelkész?
– A teológiai tanulmányaimat én már otthon elkezdtem, hisz csupán egy fal választott el az imaháztól. Utolsó éves teológusként szerveztük meg Kolozsvár külvárosában, az Írisz telepen az unitárius egyházközséget. Az egyetem elvégzése után 1938-ban ott lettem a proletárok papja, aki fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált. A zenét nagyon szerettem, sok dalt szereztem, bár gyakran fordult elő, hogy naponta csak kétszer ettem, s tüzem sem volt egész télen át – összegezhetjük a versben megörökített emlékeket. Hét évig szolgáltam az Írisz telepen, ahova sokan költöztek be vidékről. A katolikusoktól vásárolt telken templomot építettünk, s ma Kolozsvár második unitárius eklézsiája, amely esperesi központ is volt.
1940-ben nősültem meg. A szintén papcsaládból származó Báró Piroskával, aki a kolozsvári konzervatórium hegedű és zongora szakán tanult, a zene hozott össze. Hét, anyagiakban nehéz évet töltöttünk az Írisz telepi missziós szolgálatban, s már három gyermekünk volt, amikor 1945-ben a Homoród menti Recsenyédre meghívtak. A feleségem kántorizált, segített a vallásoktatásban, s lelkesen vállaltuk a helyi művelődési élet megszervezését. Lakodalmakon, keresztelőkön figyeltem meg, hogy ki milyen szerepre alkalmas, s a kicsi Homoród menti faluban betanítottuk és előadtuk a Gülbabát és a János vitézt.
Segesvár és KüküllősárdAmikor 84 évesen édesapám nyugdíjba ment, 1953-ban a segesvári gyülekezet meghívására tértem vissza szülővárosomba. Ahogy sorra épültek a gyárak, a gyülekezet évente ötven lélekkel szaporodott, s szolgálatom idején elérte az 1.500-at. A fehéregyházi leányegyházközség is hozzánk tartozott, ahol templomot építettünk. Amikor Segesvárra kerültem, megürült a küküllősárdi parókia. Az akkori püspök – mint egykori kissolymosi lelkész – a szívén viselte a falu helyzetét. Papot már nem lehetett küldeni oda, mivel kicsi volt a gyülekezet, s az ő kérésére vállaltam el, hogy minden vasárnap istentiszteletet tartok. A feladatot immár hatvanadik éve végzem. Kezdetben volt autóbuszjárat, majd csak a vonat maradt Héjjasfalváig, s onnan évtizedekig gyalog mentem tovább. Ahogy teltek az évek, idővel egyre nehezebb lett a gyaloglás, de amikor fáradni kezdtem, átváltottam az apostolok lovára. A szentlélek vitt tovább, s jótevőimet, akik felvettek a járművükre, egy-egy verssel „fizettem ki”.
Egyszer egy karácsonykor református kollégámmal, Bíró Istvánnal indultunk Sárdra. Zord idő volt, esett az eső, nagy volt a sár. Karon fogtuk egymást, s komponáltunk egy karácsonyi éneket. „Jön karácsony, jön, / Fönn a csillag, fönn…/” – énekeltük, s lépkedtünk a ritmusára. Egy szekeres haladt el mellettünk, aki nem akarta együttesünket zavarni, de elvitte a hírünket: jönnek a papok és be vannak rúgva, holott csak fáztunk, s azért énekeltünk – meséli pajkos ízzel a hangjában. Aztán elkomorul a szava:
– Négy évvel ezelőtt egy bal oldali bénulás ért, azóta nem mehetek önállóan. Lányom elkísér, aki kántor, könyvelő, mindenben segít. Egyik héten rokonunk, Derzsi László, a másikon Ferencz Eszter nyugdíjas könyvelő vállalja az ingyenes fuvarozást.
– Szeretetből teszem. A tiszteletes úrral lenni külön élmény – mondja a fehéregyházi asszony, s a közös út során kétség sem fér a szavaihoz.
A vasárnapok rítusaA segesvári unitárius templomban kezdődik, ahol Benedek Jakab lelkész hirdeti az igét. Az írásosos kézimunkák a Nagy család nőtagjainak a hozzáértését dicsérik. Nagy Ferencné Báró Piroskának a zene mellett szenvedélye volt a kézimunkázás, amit lányai is örököltek, akik a sárdi templomot is írásosba öltöztették. Jól csak a szívével lát az ember – idézi a francia író-pilótát a lelkész, majd az istentisztelet végén elődjével, Nagy Ferenc tiszteletessel együtt fognak kezet a távozó hívekkel. A templom előtt Ferencz Eszter gépkocsijával utazunk Sárd felé. Nagy Ferenc a jellegzetes Küküllő menti dombok legmagasabbik pontjára mutat.
– Majdnem 500 méter, ott lehetett Aba vára. Nagy terveim vannak, szeretnék ásatásokat végeztetni – mondja a 95 éves lelkész, s történelmi fejtegetése során meg is indokolja, hogy miért. Aztán bejárjuk a kicsi falut, amely volt a szászoké, látott népesebb magyar lakosságot, s ma a faluszéli romatelep kicsi házai adják lakóinak a nagy többségét. A templomnál Kádár Erzsébet gondnok fogad. Segít a kiszállásban Boros János volt gondnok is. Amíg a télen imaháznak használt papilakban a tiszteletes a prédikációra készül – szemüveg nélkül jegyzetelve a Bibliából –, Boros András kőműves megosztja a gondokat. A domboldalon levő arányos, szép fekvésű templomot kétszáz évvel ezelőtt építették újra, száz év múlva felújították, de a palaréteges talaj miatt falai újra megrepednek, s négyévente javítani kell. Ez nagy teher a 29 lelkes gyülekezetnek még akkor is, ha a lelkész a kepepénzt mindig az egyháznak ajándékozza.
„napnyugta után is: Legyen még valami!”Bár a templomhajóban nagyon hideg van, magával ragad a prédikáció sodrása. A hit lendítse szívünket, melynek dobbanása lobbantsa fel bennünk az életet, az erőt! Nagy Ferenc szavai nyomán megelevenedik Nyirő József Jézusfaragó emberének története, s Reményik Sándor sorai a havasi kirándulásról, ahol az eseménydús nap után elhangzik a sóhaj, hogy „napnyugta után is: Legyen még valami!” Majd a biztatás, hogy mindnyájan tehetünk valamit azért, hogy szebbé váljon a világ. Az ének után a padokon jó nagy betűkkel ott van a Szeretet himnusza, amelyet kórusban mond el a kicsi gyülekezet. A 29 unitáriusra ma is akkora gondja van a 96. évében járó lelkésznek, hogy januárban minden családot meglátogatott, hogy a közös áhítaton elmondjanak egy imát. Így volt ez a hat évtizeden át, s amikor 1972-ben megadatott számára a nagy lehetőség, hogy egy évet Angliában töltsön, az aggasztotta a leginkább, hogy Sárdon ki fogja helyettesíteni.
A beszélgetés végén verseit adja ajándékba, amelyek végigkövették az életét, s nem volt olyan közösségi, családi esemény, amelyet ne szedett volna rímekbe. Nagy szeretettel szólt a gyermekekhez, s a versekhez zenét is komponált. Festményei a régi Segesvár hangulatát őrizve tanúsítják, hogy képzőművészként is remekül megállta volna a helyét. Bár úgy tartják, hogy mindig a munka, az egyház volt számára az első, feleségével négy sikeres gyermeket nevelt, szeretettel foglalkoztak a hét unokával, s a 11 dédunoka fejlődését is érdeklődéssel követték, követi ma is. Unokáinak vallomása szerint a művészi szárnyalásában, a hűséggel végzett hosszú szolgálatban derűs természetű, kiegyensúlyozott, barátságos felesége volt a hűséges társa, aki egyéni ambícióiról lemondva állt férje mellett, s ingyen végezte a kántorizálást, az énekvezetést, s biztos támaszt jelentett a nagy családnak.
Nem tudom abbahagyniHalála megrendítette, de Nagy Ferenc tiszteletes talpra állt, s töretlen rajongással végzi ma is a több mint fél évszázaddal ezelőtt vállalt feladatot. „A lelkészi kényelem száműzője”, „egy tevékeny, újító egyházi lelkület megtestesítője, aki bölcsességgel élte túl az emberpróbáló, tudatromboló időket, az egymást követő politikai rendszereket és az egyházban végbemenő változásokat” – jellemzi nagyapját az unoka, Jakabházi Béla-Botond unitárius lelkész, aki Nagy Ferenc „hatalmas palástjának árnyékában” felnőve viszi tovább a családi hagyományt.
– 12 éve nyugdíjas vagyok, de nem tudom abbahagyni – tárja szét két karját Nagy Ferenc tiszteletes, s elárulja, hogy versei, rajzos-verses ünnepi üdvözletei mellett „kőbe vésett kötetekként” székelyföldi sírkőfeliratok is őrzik termékeny gondolkodásának nyomait. Húsvéti üdvözletként az ajándékba kapott versek közül az alábbi sorokat osztjuk meg az olvasókkal: „A harang úgy várja,/ hogy ünnepre szóljon: /a sorsok ingája / nem állhat holtponton. // Lendül a világűr / néma harangöble, /s nyelve, a Föld csendül / fényekbe öltözve.”
