Kicsengetés és beharangozó

Béla-Botondnak, 2002. június 30-án

A család hetedik lelkésze indul…

Kicsengetés és beharangozó…
Csenget a múlt és felcseng a jövő.
Szólóvá érlelt sok csengettyűszó,
Száz toronyhang szimfóniába nő.

A pillanat késztet, hogy visszanézzél,
És háládat mély zsolozsmába fogd.
Amit kaptál fénylőbb az égi fénynél,
És azt kell már népedben megragyogd.

“Halljátok, Erdély harangoz a mélyben!”
Végvári int, s nem tétlen hallgatod.
S hol egészében virulhat az Éden,
Ott feltámadhat minden tetszhalott.

Mi minden vár!…S oly közelinek érzed…
Száz csengő küld, és hív száz harangszó.
S mert így indulsz, áldott lesz minden lépted,
S kicsengetésed beharangozó…Meleg szeretettel:
az örökifjú Nagyapa és az imáiban mindig veled járó Nagymama

Rékának ...és érettségizünk...

Alig most voltál óvodás,
és érettségizel már,
s aztán tovább! Nincs állomás,
hisz rád az egyetem vár.

Hogy "ballag már a véndiák",
danoljuk mi régóta,
de nem illik vénülni, lám,
megváltozik a nóta.

Mert "nyárba tart szép májusunk..."
csendül bennünk az ének,
s mig valamitől búcsúzunk,
köszöntjük ami éled...

Az iskola, hol tanultunk
már három nemzedéknyin
- nagyapád, nénéd, jó anyád
s nővéred - szép játékszín,

melyben dráma s komédia
váltotta kulisszáit...
S fellép öcséd is maholnap -
a sor öröknek látszik.

Mert egy végtelen láncolat
kap el... vagy mi alkotjuk,
míg várt s váratlan csodáit
a sajátunkká oldjuk.

Most a tiéd, mint miénk volt
a szálló pillanatkép:
örülj neki, és könnyezd meg...
- (érette mit nem adnék!!)

De helyettem s helyettünk is..
Nem! - velünk együtt éld át,
mert benned mind jelen vagyunk,
s köz-múltunk köz-jövőt ád...

Most megfeszül a láncolat
- jelenné tolult áram -
s ünnepeljük veled magunk
tegnapok holnapjában...

Segesvár, 1992. június 12.