Kolozsvár

Ez itt Kolozsvár szíve.
A vallásszabadságról
zengjen tornyok összhangja!
Hallja közel és távol,
S szív szívnek továbbadja.
1968

Look at the heart of Kolozsvár:
may towers’ harmony
resound faith’s liberty!
Hear it near and far
and pass it heart to heart
for world-wide partnership’s good art.

Márciusi alkonyat

Már zöld a sétatéri gyep –
Már langyos az alkonyi szél –
Már port ver fel maga után
Az úton a lovasszekér.

Már tisztul a Szamos vize
– A hegyek már nem havasok –
És tükrében gyönyörködnek
a hídról az áthaladók.

Az égen halványul a kék –
A felhők is halványulnak.
S bágyadtan ontja alá
az alkony a végsugarat.

A portverő lovasszekér
A hídon most általhalad.
a víz tükre beleremeg
És homályos képet mutat.

A por lassan ereszkedik
a rezgő víz tükre fölé,
Míg a végsugár aranya
Lágyan-csillogást szór belé.

A víz tükre elcsendesül.
És meghal a rezgő sugár.
Megszűnik a lágy-csillogás
S utána ömlik a homály.

Langyos szél füstszagot hoz.
Ott túl, a kertek alatt,
Valahol most égetik el,
Ami a múlt őszből maradt...

Kékül a nagy messzeség.
Szürke már minden közel.
Sötét csontvázként merednek
A fák, az ágak reszketnek
S búsan néznek az égre fel.

Elkomorul a hangulat.
Most látszik csak, mily őszi még
a márciusi alkonyat...

Kolozsvár, 1936, március 23.

Veszteség és bosszú

Búcsúpihenőt tett a nap
a Fellegvár meredekén.
Az egykor győztes hadvezér
érzi, hogy öreg s gyenge már...
Utolsó pont a Fellegvár,
s már ez se tart soká.

Végső erővel búcsúzik,
csókja még egyszer megcsillan
egy tört üveg éles ívén,
mely eddig észrevétlenül
hevert a zöld kövek között,
a kanyargó út oldalán ...

A város lenn szürkésen már
a homállyal ölelkezik ..
Most győz az örök ellenség..
s mint mindent elnyelő polip,
lomhán terjed el a homály
s egyre emelkedik ...

A Fellegváron most a sor.
A vén hadvezér búcsúzik...
Már elveszett minden alól ..
az összefolyt polipkarok
végütközetre indulnak,
s ellenállhatatlan kúsznak fel
a meghajló meredeken ...
A végerőd is elesik,
a Fellegvár homályba hull ...

A vesztett csata bús helyén,
az ormon állok nagy némán,
míg árnyékom elmosódik,
- az anya árnyékba vegyül -
s engem is elnyel a polip ...

A kanyargó út oldalán,
az elszürkült kövek között,
a tört üveg éles íve,
elsötétülten s vészesen
mered a veszteség elé ...

A búcsúcsókot érzi még,
habár adója messze már ..
az elsötétült végsugár
fájdalma most is benne fáj,
s nagyobb, mint mindené ...

S míg a győző a trónra ül,
egy elfeledt üvegdarab
mint sötét bosszúálló tőr,
irányul észrevétlenül
a magába sötétülő
polip szíve felé ....
1936. március