Veszteség és bosszú

Búcsúpihenőt tett a nap
a Fellegvár meredekén.
Az egykor győztes hadvezér
érzi, hogy öreg s gyenge már...
Utolsó pont a Fellegvár,
s már ez se tart soká.

Végső erővel búcsúzik,
csókja még egyszer megcsillan
egy tört üveg éles ívén,
mely eddig észrevétlenül
hevert a zöld kövek között,
a kanyargó út oldalán ...

A város lenn szürkésen már
a homállyal ölelkezik ..
Most győz az örök ellenség..
s mint mindent elnyelő polip,
lomhán terjed el a homály
s egyre emelkedik ...

A Fellegváron most a sor.
A vén hadvezér búcsúzik...
Már elveszett minden alól ..
az összefolyt polipkarok
végütközetre indulnak,
s ellenállhatatlan kúsznak fel
a meghajló meredeken ...
A végerőd is elesik,
a Fellegvár homályba hull ...

A vesztett csata bús helyén,
az ormon állok nagy némán,
míg árnyékom elmosódik,
- az anya árnyékba vegyül -
s engem is elnyel a polip ...

A kanyargó út oldalán,
az elszürkült kövek között,
a tört üveg éles íve,
elsötétülten s vészesen
mered a veszteség elé ...

A búcsúcsókot érzi még,
habár adója messze már ..
az elsötétült végsugár
fájdalma most is benne fáj,
s nagyobb, mint mindené ...

S míg a győző a trónra ül,
egy elfeledt üvegdarab
mint sötét bosszúálló tőr,
irányul észrevétlenül
a magába sötétülő
polip szíve felé ....
1936. március