Petőfire emlékezve

A bánatát népek búján úgy mélyítette el,
hogy benne jajdult a világ: Valamit tenni kell!
S már nem volt könnyű lágy szellő - viharrá nőve dúlt
és megrázott teret-időt: s a béklyó meglazult.
Mit siető-elsiető élete ránkhagyott,
vívjuk tovább - "ahogy lehet" - nem zsongva altatót,
de ébresztőt, időszerűt, béklyó nélküli mást,
s ahogy búdban magadat ő, magad úgy benne lásd...
Benne, ki érted feljajdult, és soha meg nem állt:
haladj vele, mert érted is legyőzte a halált.

1997. július 27.

Kürtőskalács

Emlékeznek-e még
Mátéfi-nénire?
Én már nem értem őt,
de megvárt a híre.

Gondozta nővérem,
s még előbb anyámat,
ő hagyta reánk,
hol otthonunk, a házat.

És ami illeti
gyülekezetünket:
a kürtőskalácsot
ő szerettette meg.

Jó bükkfa-parázsnak
pirító hevében
készült, a nagyobból,
sokszor negyven-ötven.

Igen, a nagyobból
- régebb azt sütötték –
s azok fiadzották
azt a sok-sok törpét.

Törpe kürtőskalács
annyi nemzedékét,
mitől ízesebb a
szeretet-vendégség …

Lám, ránk mosolyognak…
fényeljék meg híre,
s emlékezzenek még
Mátéfi-néninkre,

ahogy én, nem-látott
késő unokája,
bükkfaparázs-szívvel
emlékezem reája.