Kik a boldogok?

Volt, egyszer volt egy áldott nyár …
Idézzük s olykor visszajár:
A Genezáret partjain
Tisztul a szív, enyhül a kín,
És fönn a boldogság hegyén
A Mester szól, s elönt a fény.

Elmondja, kik a boldogok,
S az élet bennünk fellobog -
Szegényre, bánkódókra mind
Dús kincsként lelket s vigaszt hint,
S meggyötrő szomjat olthat ott,
Ki igazságra szomjazott.

A szelíd emberé a Föld -
A jóság mindent csak betölt,
S ki mással irgalommal él :
Nyer irgalmat mindenkinél,
S ki folttalan és bűntelen :
Az Istent látja szüntelen …

Így lesztek Isten fiai,
s lesz békességtek – igazi!
Kik méltatlan szenvedtetek:
örülvén örvendezzetek –
a hűség nem hiába vár:
A mennyország a Földre száll …

Ti – a Föld sója – kelletek:
legyen a lét jobb, ízesebb!
S e hegy világló városa
a jótettet sugározza
s hívő-hitetlen egyaránt
dicsérje érte jó Atyánk.

Volt, egyszer volt egy áldott nyár ..
Idézzük, s úgy-e, visszajár,
ha zajló harcok partjain
tisztul a szív, enyhül a kín,
s a mennyország a Földre száll :
a hűség nem hiába vár …

Október

Csend búsul a hervadás felett.
Október rozsdásan a halálra vár.
Valaki messziről búcsút integet
S elfojtott zokogás sóhaja száll.

Szemünk a messzeségbe elmereng.
Kíséri útján a bús elmenőt.
Érezzük, valami oly nehéz bent,
Mélyen szívünkben valami eltörött.

Elfojtott zokogás sóhaja száll.
Szemünk a messzeségbe elmereng.
Október fáradtan a halálra vár.
S az elmúlás felett búsul a csend.

Kolozsvár, 1935.