Erdélyi Golgota

Erdélyi Golgota:
zordon Déva vára,
hősi kornak árva,
égbe nőtt nyoma.
Messze vagy és mégis oly közel,
míg a néped némán átölel.
Erdélyi Golgota,
árva Golgota.

Isten, ki őrködöl
fénylő végtelenben,
szólj velünk e percben,
szólj sorsunk felől.
Hősi kornak égbenyúlt nyomán
gyúljon fény az árva Golgotán!
Erdélyi Golgota,
fénylő Golgota...

Számadás

Kiről a ballada rettenetes hírt ad,
Kőmíves Kelemen, számadásra hívlak!
Te tudod legjobban, hogy mi volt az ára
annak, hogy állhasson magas Déva-vára.
Hogy amit építesz, tartós legyen végre –
Romok között járva kérdezlek: - megérte?!

Ha most felelhetnél, tudom, elmondanád,
hogy sokan áldották a vár erős falát,
hogy megváltója volt sokak életének
egy asszony halála. Ebben egyetértek:
minden áldozatot követel a földön,
hogy szép, jó és igaz millió testet öltsön…

De mondd: áldozatod valóban megérte?
Bele kell épülnünk házba és kenyérbe…
Minden : testünk-lelkünk átlényegülése.
A mohó rög köves, tövises, útszéli,
Termővé varázsló erőidet kéri,
S a jó szántóvető magát beleadja,
Hogy legyen sok szájnak betevő falatja.
A bányászok teste elvegyül a méllyel,
Hogy te űrhajóddal csillagokig érj el...
Ó hány feltaláló vesztette el magát,
hogy benépesüljön csodákkal a világ.
Felfedezők sora vajon merre, hol van?
- Ott, hogy otthon lehess közelben - távolban…

Igen, egyetértek! De gondoltad vajon,
hogy ez az erős vár nem csupán oltalom,
de börtön is lehet, s nem óv, de olt éltet,
s szenvedés, kínhalál és kegyetlen végzet
kemény szorítása, s népek szabadságát
kiharcoló hősnek rabkeserve száll rád…

Kőmíves Kelemen, be más volt szándékod,
s hogy megcsúfoltatik téveteg a létjog!
Zsarnokság használja ártatlan vér ellen,
eszmék koporsója készül a művedben…
Falad torlasszá vált az igazság útján –
azért omlott össze zord időknek múltán.
- A börtön - hamvveder szétmált... s halott foglya
élő szabad lelkét osztja, egyre osztja,
hogy elnyomás helyett segítség lehessen,
s építsen eszményi világot a szellem.

Kőmíves Kelemen, ne is védd most magad,
s mesterséged végül jó lesz, ha kedvet ad,
hogy a számvetésben ocsúdó értelmed
sok tizenkettőnél többünkkel felelj meg,
s így minden tudásunk s vívmányaink által
a fejlő életnek épüljön alap s fal.
S kik békétlenségben kínoztunk s kínlódtunk:
csak jóra fordítsuk emberi mivoltunk,
hogy Déva várának romjai közt járván
feltűnjön a jövőt biztató szivárvány...

Megtanít egy rab

Déva vára várva vár, hogy megállj egy cellánál,
s hogy tudd magad szabadnak: megtanít egy rab.

Dávid Ferenc fogsága: szabadsága próbája,
Mert ki lelket fel nem ad: rabként is szabad.

A magasból tekints szét, s lásd, az élet azért szép,
hogy lehessél boldogabb: lélekben szabad.

Kell a lelki békesség, s nyugodtabb a Föld s az ég,
és ki jót vet, jót arat, s biztosan halad.

Déva vára várva vár, hogy megállj egy cellánál,
S folytasd rabja életét – az élő regét.

Dévavári zarándoklás

Megyünk a dévai várhoz!
Testvér, jöjj te is velünk!
Tanulj és tettben imádkozz –
Ez pajzsunk és fegyverünk,
s ez harcunk, s így győzhetünk.

Megyünk a dévai várhoz –
hősünkre emlékezünk...
Tanulj és tettben imádkozz,
hogy tőle példát vegyünk,
hogy hozzá méltók legyünk.

Ha jó csillaguk elhagyják, a bölcsek is eltévednek

Nem volt baj a három bölccsel,
míg a csillagot követték.
Csak Heródes palotája
jelent számukra kelepcét.

Becsapta őket a pompa
s a régi előítélet,
hogy hatalom és gazdagság
hoz a földre üdvösséget.

Bizony királyfit kerestek,
s hirtelen nagy bajt okoztak,
mert a zsarnok – ha féltékeny
s képzelődik – rossznál rosszabb.

Bosszút esküszik magában
s felhasználná a bölcseket
gondolván, hogy buzgóságuk
immár biztos nyomra vezet…

Hogy legyenek árulói
az ügynek, melyért rajongnak?!
Ó, inkább célba se jutni,
eszközeként a gonosznak!…

Ők az élet szép értelmét
keresik … ám csillag nélkül,
lám, mennyire eltévedtek,
s a halált szolgálnák végül …

El hamar a palotából,
Amely csak szörnyű kelepce!
Eltűnni! Eredmény nélkül
Visszatérni napkeletre!

De bánkódó lelkük felett
Ismét megjelent a csillag,
S örömmel rászánják maguk
Engedni az álmaiknak …

Meg is találják a házat,
S meg a szeretet csodáját,
Mely az élet szép értelme,
S kincseiket felajánlják.

Más úton lopóznak vissza
Messzi-messzi hazájukba…
Vajon-vajon mi lett velük?
Azt bizony senki se tudja…

Csak azt tudjuk valahányan
- tanúi évezredeknek –
ha jó csillaguk elhagyják,
a bölcsek is eltévednek.

Kik a boldogok?

Volt, egyszer volt egy áldott nyár …
Idézzük s olykor visszajár:
A Genezáret partjain
Tisztul a szív, enyhül a kín,
És fönn a boldogság hegyén
A Mester szól, s elönt a fény.

Elmondja, kik a boldogok,
S az élet bennünk fellobog -
Szegényre, bánkódókra mind
Dús kincsként lelket s vigaszt hint,
S meggyötrő szomjat olthat ott,
Ki igazságra szomjazott.

A szelíd emberé a Föld -
A jóság mindent csak betölt,
S ki mással irgalommal él :
Nyer irgalmat mindenkinél,
S ki folttalan és bűntelen :
Az Istent látja szüntelen …

Így lesztek Isten fiai,
s lesz békességtek – igazi!
Kik méltatlan szenvedtetek:
örülvén örvendezzetek –
a hűség nem hiába vár:
A mennyország a Földre száll …

Ti – a Föld sója – kelletek:
legyen a lét jobb, ízesebb!
S e hegy világló városa
a jótettet sugározza
s hívő-hitetlen egyaránt
dicsérje érte jó Atyánk.

Volt, egyszer volt egy áldott nyár ..
Idézzük, s úgy-e, visszajár,
ha zajló harcok partjain
tisztul a szív, enyhül a kín,
s a mennyország a Földre száll :
a hűség nem hiába vár …

Október

Csend búsul a hervadás felett.
Október rozsdásan a halálra vár.
Valaki messziről búcsút integet
S elfojtott zokogás sóhaja száll.

Szemünk a messzeségbe elmereng.
Kíséri útján a bús elmenőt.
Érezzük, valami oly nehéz bent,
Mélyen szívünkben valami eltörött.

Elfojtott zokogás sóhaja száll.
Szemünk a messzeségbe elmereng.
Október fáradtan a halálra vár.
S az elmúlás felett búsul a csend.

Kolozsvár, 1935.