1994. november 28., hétfő

Emléke ma se könyörül

Valahol Jászladány körül
vettem észre, hogy szemben ül.
Hamar megtudtam, hogy menyasszony,
s azért siet, hogy búcsúzhasson.

Beszélt és ragyogott szegényke -
a vőlegénye üzent érte,
a jófiú, a tizedes,
mert várja őt a Kárpátokban,
és úgy érzi, hogy már-már ott van ...
de soká ott, jaj, ő se lesz ...
S itt megcsillant a szó szemében :
hiszen azért is siet éppen,
hogy megölelhesse még őt ...
Ha elviszik a csatatérre,
ki tudja, onnan visszatér-e?!
... s a csillogás forró szemében
ott menten igazgyönggyé nőtt.

Az ablakon át messze néztem,
hogy ne láthasson senkise.
A vonat is megállt...Jól hallszott,
a mozdonyunk mint sóhajtott -
messzenézett tán, messzire...

Aztán megrezzent ... tovább indult.
Robogásával újra víg húrt
zengetett, futott, s elhitte,
hogy bánatunk már visszasimult
az elmaradó semmibe.

S ahogy ott megint szemben ültem,
csak hallgattam és felderültem,
s hogy fényképet is mutatott:
a tizedesre bókot mondtam,
és biztattam, hogy ott lesz nyomban,
csak ne sóhajtson túl nagyot...

Úgy ragyogott, mikor leszálltam
a szolnoki nagy állomásban,
s úgy sietett... Én hosszan álltam
s megkönnyeztem, amin örül:
szegény-szegény boldog menyasszony
azért siet, hogy búcsúzhasson ...

S emléke ma se könyörül.

- 1944 -