2009. április 20., hétfő

Örömteli találkozások

Még a böjt s az imahetek időszakát éltük...
Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen előírásszerűen minden egyházközség megtartotta hiterősítő imahetét, hogy ráhangolódjon lelkiekben húsvét ünnepére.
Ezek az alkalmak mindannyiunk számára a felkészülés és a találkozások áldott lehetősége volt. Ha ebben az egyetlen szóban – találkozás – ragadom meg az imahét lényegét, akkor azt is bevallom, hogy a gyülekezetemben, Recsenyéden tavaly elsőként megtartott imahét elsősorban az én találkozásom volt: a lelkésszel, aki megkeresztelt, és akihez gyermekkorom megannyi élménye fűződik, a kollégákkal, akik tanítóim voltak, akiknek tapasztalatai,tanácsai, útmutatásai indítottak lelkészi szolgálatomban, az évfolyamtárssal,akinek barátsága túlmutat a kolozsvári éveken. Idén is találkoztunk. Találkozott a gyülekezet, viszontlátta, együtt örvendett és együtt könnyezett egykori lelkészeivel,a lelkésszé lett gyermekkel és unokával. S a hideg templom falai között melengetett mindannyiunkat a múlt, Nagy Feri bácsi ajkán életre kelt egy-egy vers, a Meseház dalolni kezdett hirtelen, s mind annyian visszautaztunk időben. Az emlékek szárnyán röpültünk arra a Recsenyédre, amelyet több mint háromszázan laktak és éltek, abba a faluba, ahol a vagyonától megfosztott kulák, Gábor bácsi talán az utolsó véka gabonáját adta papbérbe, abba a közösségbe, amely színpadra vitte a Gül Babát, a János vitézt, oda, ahol megszületett a Vasárnap legszebb nap, ahol a búcsúzáskor így énekeltek: „Olvad a hó, tavasz akar lenni / Miért kell nekem innen most elmenni?” Sok-sok emlék, a találkozás örömkönnyei, könnyek azokért, akik már nincsenek, de akik – hisszük – ott voltak velünk a templomban, hogy emlékükkel benépesítsék azt. A meleg kézfogás rendjén névsorolvasás: Domokos,István, Sándor, László, Lenke, Mariska a vasárnapi iskolások, a többi már özvegy, gyermek és unoka. Öröm volt, ünnep volt találkozni, az emlékeket mint valami különleges ajándékot bontogatni. Ifj . Kozma Alberttel feleleveníteni a régi, gyermekkori csínytevéseket, az iskola, az ifjúság éveit. Fekete Levente révén emlékezni Végh Miska bácsira és feleségére, Nusi nénire, akinek keze nyomát őrzik a templom festett kazettái. Hallgatni Kincső citerajátékát és együtt énekelni: „Szívem csendben az
Úrra figyel, ki segít”. Id. Kozma Alberttel hinni azt, hogy a találkozások elvérteznek, s miként a múltban, úgy a jövőben is hordozni kell egymás terhét, nehézségét, mert a szirti zerge is úgy marad meg a viharban, a veszélyben, ha összefog, ha fejét a többiéhez szorítja. S nem utolsósorban a 22. zsoltár üzenetével készülni húsvét ünnepére.
Ez volt a mi találkozásunk, amely nemcsak emlékeket idézett, de elménkbe, szívünkbe véste a múlt lelki-szellemi táplálékát, amely erőt ad, táplál, amikor maroknyinak, gyengének, tehetetlennek érezzük magunk.
Nagy Adél, Unitárius Közlöny 2009/4

2009. április 12., vasárnap

Húsvét

A segesvári templomban az úrvacsorát a három éve elhunyt Nagy Ferencné Báró Piroska emlékére adományozták gyermekei. Innen indulás Sárdra prédikálni. (A fényképeken két lányával és két lányukájával.)
Nagy Ferenc, Jakabházi Vera, Sánta Jakabházi Réka, László Anikó.
Nagy Ferenc, Jakabházi Vera, Juhász Jakabházi Annamária, László Anikó.