Nagyapa és unoka most egyre gondol

Csak az idő múlik. Minden marad a régiben: időtlen érzések, szoros kötelékek. Valaki itt járt, imája itt maradt és napsütéses vasárnapba öltözött.

Ha az írásos zenélni tudna… (Nagy Ferencné Báró Piroska – unokaszemmel)

Kő, kavics, homok
Egy filozófiaprofesszor azzal kezdte az egyetemi előadását, hogy fogott egy befőttesüveget, és megtöltötte 5-6 cm átmérőjű kövekkel. Majd megkérdezte hallgatóit: „Ugye tele van az üveg?” „Igen” – hangzott a válasz.
Ezután elővett egy, apró kavicsokkal teli dobozt, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután az apró kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. Ezután a professzor elővett egy, homokkal teli dobozt és elkezdte betölteni a homokot a befőttesüvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
„És most – mondta a professzor – vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok – a családod, az egészséged, a gyermeked, a barátaid – ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok – az az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amelyek igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetők a boldogságod szempontjából. Játssz a gyermekeddel. Menj el orvosi ellenőrzésre. Rendszeresen látogasd rokonaidat. Törődj a pároddal. Mindig szakíts időt barátaidra. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, bevásárolni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj – azokra, amik igazán számítanak. Állítsd be a prioritásokat. A többi: csak homok.

forrás: világháló

– Ki az? – szalad ki Nagymama a belső szobából a kitartó, erősödő dörömbölés hallatán.
– Farkas vagyok! – érkezik a dörmögő válasz az ajtóban álló, Segesváron átutazó Farkas Dénes bácsitól.
– Jaj Istenem: itt Piroska! – kiált Nagymama és kacagva nyit ajtót.

Történt ez a segesvári papilakon, valamikor a nyolcvanas években. Ilyen hangulatot varázsolt Nagymama sokak életébe. Megpróbálom leírni, milyen is volt ő.
Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 17. Petrilla – 2006. április 7. Segesvár) kizárólagosan a kövekre figyelt. A kavics (anyagi javak), a homok (házi teendők) nem volt prioritás. A konyha várhatott, inkább velünk vagy a betérő vendéggel beszélgetett. Vagy az átutazóban, csomagját csak épp betevő kalandorral csevegett egy csésze füves fekete tea mellett. Soha nem sietett, mindenkit meghallgatott, humorával és kiegyensúlyozottságával erőt adott. Azt hiszem ezek igazi papnés “kellékek”.
A karácsonyi ünnepélyek Betlehemeséhez a papilakon történő beöltözéskor minden pokróc, törülköző és sál Mária, József, a bölcsek és a pásztorok „színészi” kellékévé vált.
A “Piriiiis! A Mécs László kötetem! Az órám! A palástom! (zsebkendőm, énekeskönyvem, stb.)” vasárnapi harangszó előtti rohanás közepette megőrizte jó kedélyállapotát, nyugalmát. Nagyapám szárnyalásai (versírás, énekkomponálás, festés) csak a Nagymama derűs természete, türelme, munkatársi támogatása mellett valósulhattak meg. Az csak természetes volt számára is, hogy Nagytata másodmagával, vagy a vonaton megismerkedett keletnémet turistákkal jött haza ebédre. Az is magától értődő volt, hogy a harmonika biztosította zenés szeretetvendégségeken a keksz és tea nagyon sokszor az ő kamrájából került elő.
Az kolozsvári Irisz telep, Recsenyéd, majd Segesvár és Küküllősárd papnéjeként lelkesen szolgálta egyházát, a legmagasabb zenei képzéssel (a kolozsvári konzervatóriumban zongora szakon két akadémiai évet végzett, hegedű szakon pedig a négy évi fokozatot érte el) énekvezér volt, de a kántorizálást ingyen és bérmentve, azaz közmunkában végezte. Nem jelentkezett kántori vizsgára, az ambíció fogalma teljesen idegen volt számára. Minden zenei megmozdulás támogatója volt. Az énekvezérség és az otthoni kamarazenekar mellett a hajdani Petőfi iskola kis zenekara, a városi kultúrotthon félszimfónikus zenekara, a zongoratanítványok élvezhették ihletett közreműködését. Egyenként foglalkozott a konfirmálókkal: kátéismeretük, énektudásuk elmélyítéséhez mindig volt türelme. A fontossági sorrendben a gyülekezet, a közösség épülése volt az első helyen. (Recsenyéden a Gül baba előadásakor gyakorlatilag a színpadról ment le negyedik gyermekének életet adni.) Kifinomult hallása nem tűrte az almaevéssel járó emberi “zajokat”. A karóra ketyegését a szoba másik végéből meghallotta. Kuncogva tapasztotta be időnként kántorizálás közben fülét az ünnepélyek zsúfolt karzatára felszorult “micsoda pasas”-ok teljes erejű éneklése hallatán.
Szenvedélye a varrás volt. A szószékterítő, a falvédők, asztalterítők, díszpárnák, énekeskönyvek borítói őrzik udvarhelyi, torockói varrottasok szeretetöltéseit. Ez a kép van mindig előttem: ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal és mikor meglát, akkor örömkiáltással, becézgetve fogad, és várja a nap részletes beszámolót. A varrás nyugtat – mondta mindig – egyenes adásban vagyok Istennel! Öltögetés közben “utazott”: gyermekkora Városfalvájába, a múltba, a jövőbe, szeretteihez. Édesapja, Báró József unitárius lelkész és édesanyja Tamás Piroska ilyenkor mindig vele voltak, öltéseit kísérték.
Nagyon örvendett a hétfőnek, Nagytata almanapjának, mert ekkor lelkiismeret furdalás nélkül varrhatott, nem volt szükséges ebédet főzni. A konyhai Kossuth rádió “Ki nyer ma?” recsegésén átszűrődő zeneművek szerzőit mindig bekiáltotta. Kedvenc zeneszerzője (nagymamaként) Chopin és Liszt volt, átszellemülten dúdolta, zongorázta őket. Kedvenc egyházi éneke Adjatok hálát az Istennek, imádkozzatok szent nevének ...
Gyönyörködtette a korcsolyázás és a talajtorna.
Fontos volt számára a nyelvtanulás. Ha “tejútra” ment (a sarki boltba), szatyrában mindig magával vitte a magyar-német szótárat, és a hosszas sorban állás ideje alatt azt tanulmányozta. Irtózatos sebességgel elragozta az "ich habe gehabt, du hast gehabt..."-ot, de ha "élő" német vagy angol “fiatalember” került eléje, akkor futott a telefonhoz: "Vera, gyere gyorsan!"
Kedvenc költője Petőfi, akit minden március 15-én megsiratott. Hosszasan lapozgatta ilyenkor a Révait, a forradalom forgatókönyvét felevenítve meghatottan mesélt. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák: Rabok voltunk mostanáig,/ Kárhozottak ősapáink,/ Kik szabadon éltek-haltak,/ Szolgaföldben nem nyughatnak. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak ...(Nem ősapáink kárhozottak).
Egyvalamit gyűlölt: a háborút. A Budapestre való menekülésükkor megtapasztalt világháborús kegyetlenségeket hosszasan mesélte. Meleg rokonszenvvel, négy gyermekes anyaként, édesanyaként gondolt minden katonára.
Sokat imádkozott, számon tartott minden fontos családi eseményt. Jelen volt az unokák minden ünnepélyén, de hálás közönsége volt az otthoni házi előadásoknak (tornamutatványok, lányunokák együttesének koncertjei) is. A karácsony ünnepi gyertyafényében boldogan énekelt gyermekei, unokái körében.
84 éves korában agyvérzés érte, amiből nehezen épült fel, majd ágynak esett. Gyermekei az ő végtelen szeretetétől ihletetten gondozták. 88 éves korában, házasságának 66. évében csendesen megpihent.
A mozdulat, ami itt maradt: a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mosoly. Béke, jóság, végtelen szeretet, igazság, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, érzem, hogy itt van velünk. Jelentős része az én életemnek. Rám köszön a gyermekeim tekintetében, egy-egy mozdulatban, a kezdőénekek moll akkordjában, a varrottasok szíveiben. Ilyenkor gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.

Juhászné Jakabházi Annamária

Megjelent a Nők Világa folyóirat 2009/húsvéti számában.

Emlékezés

Drága nagymama!

Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 14.- 2006. április 7.) az én (Annamari) anyai nagymamám. Báró József, városfalvi unitárius lelkész elsőszülött gyermeke. Ez a kép 1969-ben készült, Nagymama 52 éves.
Ez Nagymama, Mámesz: ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal és mikor meglát, akkor felkiált, hogy HÁ!, vagy TYUTYUUUU! Vagy Gyönyörűség! Vagy Isten csuda kölyke! Vagy Szerelmi álom!! …Aztán be kell számolni mindenről, az újdonságokról. Ha belemerül a varrásba, fel-fel sóhajt “szívem Pancs” vagy “vén Titi” majd következnek az unokák: “Itti-Pitti”, “Gyugyuka”,”Annamaji”,”GólyaBuba”.

8 hónapos voltam, amikor Nagymama, látván, hogy a rám vigyázó Róza néni nem etet rendesen, felpakolt és Székelykeresztúrról Segesvárra vitt. Mamunak dolgozni kellett, akkoriban a gyermeknevelési szabadság 3 hónap volt, tanügyben is. Két és fél éves koromig(ekkor született meg Réka) ő nevelt Nagyapával Segesváron, a papilakon.
Kié vagy? - kiáltotta a konyhából. Tiéd! - zengtük mi, unokák.
Egyenes adásban volt Istennel –így mondta. Sokat imádkozott, minden fontos eseményt számon tartott. Nem tudom fiatal korában ki volt kedvenc zeneszerzője, de nagymamaként Chopin és Liszt állt az élen. Ezeket átszellemülten, behunyt szemmel zongorázta. Közben nagyokat sóhajtozott. Mikor divatba jött Claydermann, le kellett fénymásolnom neki a kottákat, és azokat zongorázta, mert közel állt lelkületéhez.
4 év konzervatórium után (hegedű és zongora szak) férjhez ment, papné lett és kántor (a kántori vizsgára nem jelentkezett, közmunkában végezte a kántorizálást.). Kifinomult hallása nem tűrte az almaevést, vagy hasonló emberi “zajokat”. A karóra ketyegését meghallotta a szoba másik végéből. Karácsonyi ünnepélyen, vagy húsvétkor, mikor többen felszorultak a karzatra, egyik fülét időnként betapasztotta bal kezével, mert nem bírta a hangos éneklést, amit a mellette álló “micsoda pasas!” teljes erőből kiadott magából. De közben kuncogott, mosolygott, mert felfogta a helyzet komikumát.
A korcsolyázás és talajtorna gyönyörködtette, kedvenc tévéprogramja volt.
Kedvenc költője Petőfi, akit megsiratott minden március 15-én. Akkor elolvasta a Révaiból az akkor történteket és meghatottan mesélte. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák: Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak ... (Nem ősapáink kárhozottak).
Nagymama az, aki kizárólagosan a kövekre figyelt. A kavics (pl. anyagi javak), a homok (pl. a mosogatás) nem izgatta. A konyha futhatott, inkább velünk beszélgetett, vagy az átutazóban lévő betérő vendéggel, csomagját csak épp betevő kalandorral csevegett. Nagyhéten, mikor jöttek a lelkészek, mindig füves fekete teát készített, míg mi rendeztünk.
Ebéd? Nagytata csak annyit kérdezett, mikor hozzánk jött “ Nahát, nálatok szokás ebédelni is?”. Nagymama nagyon örvendett az almanapnak, mert akkor lelkiismeret furdalás nélkül varrhatott. Amikor főzött, a recsegő Kossuth rádió “Ki nyer ma?” műsorát hallgatta. És minden zenemű szerzőjét kitalálta.
Mit gyűlölt? A háborút.
Vásárolni, tejsorba vitte magával a magyar-német szótárt és azt tanulmányozta. De ha jött egy "élő" angol vagy német, telefonált Mamunak "Vera, gyere gyorsan!".
Neki lehetett mindig előadásokat tartani, mert hálás, ideális közönség volt. A Réka+Zsuzsi+én személyekből álló DINAMIT együttes előadását nagyon élvezte. Aztán a tornamutatványaim gyönyörködtették. Az én önbizalmamnak nagyon jót tett minden dicsérő szava.
Egyetemistaként meghívtam, szűk hetet töltött bentlakási szobánkban (mindenki bámult, mert senki nem hívta a Nagymamáját ilyen helyre). Hozta a varrnivalót, a motyót, éjjel kislámpánál varrt. Napközben bolyongtunk, valami szépet akart nekem vásárolni. A központi antikváriumban két kottát vett nekem, majd a sétatéren egy padon elénekelte nekem a Beethoven, Mozart darabokat, és útmutatásokkal látott el: itt ezt kell pontozni. Zene mindenek felett.
A mozdulat, ami megmarad, az a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mindez pátosszal, humorral.
Béke, végtelen szeretet, odafigyelés, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, ő is itt van velünk. És számtalan más alkalommal is, mert jelentős része az én életemnek. Sokszor rám köszön a gyermekek tekintetében. A varrottas szíveket naponta számlálom, minden szeretetöltése erőt ad nekem.
Holnap templomba menet és jövet Chopint fogok hallgatni és Lisztet, a szerelmi álmot…és gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.

Énekeskönyv

A gyászoló család hálásan megköszöni az egyházközség elöljáróságának, a nőszövetségnek és a híveknek mindazt, amivel hozzájárultak a végtisztességhez. Egyben 44 énekeskönyvet adományoz a gyülekezet részére (44 éven keresztül, 1953-1997 között volt az egyházközség énekvezére).
Tekintettel arra, hogy a központban jelenleg nem áll énekeskönyv rendelkezésre, a közelebbi új kiadásból való fedezetre az ellenértéket biztosítja. Az énekeskönyveket a következő szöveg kíséri:

Negyvennégy év áhítatával
a szív éneke továbbszárnyal …
- nyisd fel e könyvet hálatelve,
hogy életedet megszentelje.

Nagy Ferencné sz. Báró Piroska
énekvezér-tiszteletesasszony
emlékére lelkes használatra
adományozta a segesvári gyülekezetének

Segesváron, 2006 áprilisában
szeretettel a család

Búcsú Nagy Ferencné Báró Piroskától

Temetési beszéd
Nagy Ferencné Báró Piroska temetésén 2006. április 9-én, Virágvasárnapján
Az örök élet hite
„Ekkor felelvén Jézus monda néki: Óh asszony nagy a te hited” Mt 15,28
Gyászoló Család! Gyászoló Hozzátartozók! Végtisztességet tevő Testvéreim!
Lelkünk e Golgotája felé jőve az jutott eszembe, hogy a Húsvét előtti nagypénteket, az életnek hány és hány nagypénteke előzi meg, amikor a halál diadalmaskodik az élet felett. De nem csak nagypéntekek előzik meg ezt az utat, de lám virágvasárnapok is, amikor azon kívül, hogy Jézus lába elé szórjuk a szeretet virágait, egy koporsót is elborítanak a virágok. Egy koporsót, amely fizikai szemeink elől elzárta örökre azt, akit oly nagyon szerettünk, aki minket oly nagyon szeretett. Elzárta Őt, aki aggódott érettünk és akiért mi is annyit aggódtunk.
Madárdal és szomorú sóhaj vegyül a tavaszi tájba. Amikor a fákon rügyek bomladoznak, és a jövőről próbálnak szólani nekünk, akkor a halál egy életet a földbe visz. De csak a test szerinti életet, ugyanis a lélek felett nem diadalmaskodhat a halál, mert az itt megmarad a mi életünkben és Istennél, örökké.
Bármennyire is készülünk az Istennel való szemtől szembeni talákozásra, a halál mégis váratlanul ér. Pedig a Golgota felé megy mindenki. Isten örök törvénye ez. Az értelem sokszor tiltakozik ez ellen az isteni törvény ellen, a lélek azonban, mert istetől származik, el kell fogadja a valóságot. Azért is ezt kell tegye, mert egy beteljesedett élettől búcsúzunk e szomorú órában. Teljessé tette ezt az életet, a mindent legyőző áldott szeretet, a határtalan jóság, az önzetlenség, a feltétel nélküli szolgálat, az alázatosság.
Testvéreim! Egy édesanyáról szól a felolvasott bibliai versünket megelőző rész. Egy asszonyról, aki Jézussal akar találkozni. Aki gyermekéért, vagy gyermekeiért aggódik. Az édesanya keresi gyermeke gyógyulásának lehetőségét s talán az ő életével mit sem törődik. Csak az övéi épek, egészségesek legyenek, csak biztonságban tudja őket. Az örök édesanya példája ez, akiről, akikről a tanítómester még oly sokszor példáz.
Azokról az édesanyákról példáz, akik, ha kell, a kényelemről, a betevő falatról is lemondanak gyermekeik érdekében. Ilyenkor a te, az én, valamennyiünk édesanyja jut eszünkbe, aki a költő szerint: „éjszaka font, nappal mosott, és voltak idők , - emlékezz csak vissza Testvérem – hogy „jaj, de keservesen tartott”. És akiról a koporsó mellet állók is elmondhatják: „Az én jó anyámnál nincs jobb e világon, bármerre keressem párját nem találom. Fárad éjjel nappal, de már alig várja, mikor a gyermekét karjaiba zárja”. És ez a két kar most lehanyatlott. Örökre megpihent. De a lélek nagysága velünk marad. A bibliai jézusi mondás, újra és újra visszatér: Óh asszony, nagy a te hited”.
Testvéreim! Elmúltak, elmúlnak az évek, mint egy tűnő álom, de az évek múlásával megszépül a mindig Isten szeretetéből erőt merítő múlt .
Nagy Ferencné Báró Piroska 1917. június 14-én, Petrillán született lelkészi családban, Báró József unitárius lelkész és Tamás Piroska első gyermekeként.
Gyermekkora Muzsnához, majd Városfalvához köti.
Tanuló éveiből az elemit Városfalván, további tanulmányait a székelyudvarhelyi református tanítóképzőben folytatja, ahonnan hajlama és tehetsége szerint a kolozsvári magyar zenekonzervatóriumba kerül. Itt zongora szakon 2 akadémiai évet végez, hegedű szakon pedig, a négy évi fokozatot éri el.
A kincses városban az unitárius leányotthonban lakik, s a szomszédos Teológiai Akadémia II. éves hallgatójával, Nagy Ferenccel, a közös zene iránti érdeklődés hozza össze. 1940-ben kötnek házasságot és lelkészférje oldalán 7, anyagiakban megpróbáló, de szervezésben jelentős évet áldoz az irisz telepi missziónak Kolozsváron. A második világháború kegyetlensége, melyet menekülésükkor Budapesten tapasztalt meg, mély nyomott hagyott családját féltő lelkében. Hazatérve, a már 3 gyermekes lelkész-családot a jobb megélhetést biztosító Recsenyédre hívják meg. Itt a rendszerváltozás miatti új egyházi, főleg nevelési kérdések megoldásán munkálkodnak, fellendítve a recsenyédi művelődési életet. Itt születik meg negyedik gyermekük is.
Apósának, Nagy Béla unitárius lelkésznek nyugdíjba vonulása következtében, 1953-ban a segesvári gyülekezet meghívására végleges szolgálati helyére, e városba kerül a család. Ettől fogva a lelkészi család lelkesen felvállalja a segesvári és a küküllősárdi gyülekezetek lelki gondozását. Az énekvezérség mellett Piroska néni mindenütt ott volt zenei készségével, ahol egyházi rendezvényeken kívül az iskola és társadalom igényelte odaadó munkáját. Így például a hajdani Petőfi iskola kis zenekara, a városi kultúrotthon félszimfónikus zenekara, de a magánórai zongora-tanítások élvezhették ihletett közreműködését. A szociális helyzet javítása érdekében 5 évi konfekció-gyári munkát vállalt. Szépérzéke és kitartó munkájának emlékét őrzik kézimunkái, így a templom szószékterítője, az énekeskönyvek borítói és még sok kézimunka.
Humora, kiegyensúlyozottsága, igazságérzete, derűs természete, türelme, magával ragadó zeneisége, egyháza iránti odaadó szeretete és mindenek iránt meleg rokonszenvet érző lelkülete kisugárzott környezetére. . Életelvét, amire gyermekeit, unokáit tanította, Vörösmarty tolmácsolja: „Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, /Ki életszomját el nem égeti, /Kit gőg, mohóvágy, s fény el nem varázsolt,/Földön honát csak olyan lelheté”.
Hányan és hányan vannak ma világunkban, akik betegségükről tudomást szerezve lélekben összeroppannak. Piroska néni nem csak egészséges életében, de betegségében, szenvedéseiben is a Jézussal mindig találkozni akaró és találkozni tudó bibliai édesanya nagy hitét élte meg. Szerettei között, szerettei mellett akart maradni, mert vallotta: „aki mindvégig álhatatos marad, az üdvözül”. Jézus melletti tanítványságról tett bizonyságot ezzel is. És a mesterrel egyetemben el tudta fogadni: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg Uram, ha nem a tied”.
84 éves korában (2001 áldozócsütörtök napján) agyvérzés érte, amiből nehezen épült fel, majd ágynak esett és egy évi nehéz helyzetéből csak a halál végleges álma válthatta meg.
Testvéreim! Lám elrohan az élet, rövidebb, vagy hosszabb utat járunk be szekerén, de ebből a világból, ama láthatatlan, örökkévaló világba csak az mehet át, aki önmagát, szerető lelkét beépítette övéibe és így fundamentumot készített az utána jövők számára. Bár most könnyhullatva említünk, de mégis hit, reménnyel tekintünk szent egedre Istenünk, és kérünk téged, adj ennyhet a fájó szíveknek, töröld le a könnyeket. Ámen

Családja, különösen gyermekei az ő végtelen szeretetétől ihletetten gondozták, de most búcsúzniuk kell a már csak lélekben köztünk levőtől.
Így Nagy Ferencné Báró Piroskától, aki élt 88 esztendőt, családformáló házasságban 66-ot, búcsúznak szerettei, akár koporsója mellől, akár a távolból.
Búcsúzik férje, aki egyben munkatársa, egy hajdani május örökségének szeretetéért kifejezhetetlen hálával köszönetet mond. Köszönet a kettős összefogásban oly kiterjedt és mélyen egybefűzött családért, az egymás iránti értelmes életért, amely sírjaik felett is csorbíthatatlanul megőrzi az édesanya végtelen ölelését…
Búcsúznak gyermekei, Piroska, Anikó, Ferkó és Vera;
menye Irénke; vejei: Pistu és Béla
Búcsúzik 7 unokája: Danika, Annamária, István, Réka, Zsuzsi, Isti és Béla Botond;
búcsúznak unokái családjai: Irénke, Péter, Neptina, Levente és Thomas;
búcsúznak dédunokái: Danika, Tamás, Orsi, Andrea és Ákos.
Búcsúzik húga Hajnalka, családjával ;
sógornője, szeretett öccse özvegye,Gabika, családjával;
sógornője Irénke családjával.
Búcsúznak unokatestvérei, rokonai, ismerősei.
Búcsúzik egyháza.
Búcsúznak a lelkészcsaládok.
Búcsúzik a segesvári, a küküllősárdi gyülekezet,
Búcsúznak az angliai és amerikai testvéregyházközségek.
Búcsúzik a nőszövetség.
A két szomszédság, az unitárius Részvét Alap.
Búcsúznak a szomszédok, ismerősök.
Búcsúzik a végtisztességtevő gyülekezet.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott.

Benedek Jakab, segesvári lelkész

Gyászjelentés

„A szeretet soha el nem fogy.” I.Kor13:8a

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, becsülték és szerették, hogy a drága és mindenek iránt meleg rokonszenvet érző

Nagy Ferencné Báró Piroska
tiszteletes asszony és énekvezér

életének 89., házasságának 66. évében, 2006. április 7-én, türelemmel viselt hosszas szenvedés után csendesen elhunyt. Énekvezérként hűséggel szolgálta egyházát 60 éven keresztül Kolozsváron az Irisz-telepi, a recsenyédi, a küküllősárdi és a segesvári gyülekezetekben. Egész életét családjának és egyházának szentelte.
Drága halottunkat 2006. április 9-én, vasárnap 15 órakor helyezzük örök nyugalomra a segesvári unitárius templomból a római katolikus temetőbe.

Pihenése legyen csendes, emléke áldott!

Segesvár, 2006. április
A gyászoló család

Család padon

Padon: Irénke, Zsuzsi, Annamari, Mámesz, Réka, Vera
Guggol: Isti és Béla Botond

A 2 éves Annamari nagymamáival

Nagy Ferencné Báró Piroska, Jakabházi Annamária és Jakabházi Ferencné Szabó Mária

1940. június 30.

Báró Piroska és Nagy Ferenc házasságot köt Városfalván.
Koszorúslányok Tirnován Emília (később művésznevén Tarnói Emília) , Gergely Jutka és a vőfély Tirnován Ari-Vid.

Esküvő előtt

Báró család

Báró József unitárius lelkész és Tamás Piroska:
Két lányukkal: Báró Piroska és Báró Hajnal, kisöccsük nélkül még.