Nagy Ferencné Báró Piroska (1917. június 14.- 2006. április 7.) az én (Annamari) anyai nagymamám. Báró József, városfalvi unitárius lelkész elsőszülött gyermeke. Ez a kép 1969-ben készült, Nagymama 52 éves.
Ez Nagymama, Mámesz: ül a teraszon, a verandán, nyakában az előre felvágott piros matring, kezében a varrottas, szemüveg a szemén, szájában épp egy befűzésre váró fonal és mikor meglát, akkor felkiált, hogy HÁ!, vagy TYUTYUUUU! Vagy
Gyönyörűség! Vagy
Isten csuda kölyke! Vagy
Szerelmi álom!! …Aztán be kell számolni mindenről, az újdonságokról. Ha belemerül a varrásba, fel-fel sóhajt “szívem Pancs” vagy “vén Titi” majd következnek az unokák: “Itti-Pitti”, “Gyugyuka”,”Annamaji”,”GólyaBuba”.
8 hónapos voltam, amikor Nagymama, látván, hogy a rám vigyázó Róza néni nem etet rendesen, felpakolt és Székelykeresztúrról Segesvárra vitt. Mamunak dolgozni kellett, akkoriban a gyermeknevelési szabadság 3 hónap volt, tanügyben is. Két és fél éves koromig(ekkor született meg Réka) ő nevelt Nagyapával Segesváron, a papilakon.
Kié vagy? - kiáltotta a konyhából.
Tiéd! - zengtük mi, unokák.
Egyenes adásban volt Istennel –így mondta. Sokat imádkozott, minden fontos eseményt számon tartott. Nem tudom fiatal korában ki volt kedvenc zeneszerzője, de nagymamaként Chopin és Liszt állt az élen. Ezeket átszellemülten, behunyt szemmel zongorázta. Közben nagyokat sóhajtozott. Mikor divatba jött Claydermann, le kellett fénymásolnom neki a kottákat, és azokat zongorázta, mert közel állt lelkületéhez.
4 év konzervatórium után (hegedű és zongora szak) férjhez ment, papné lett és kántor (a kántori vizsgára nem jelentkezett, közmunkában végezte a kántorizálást.). Kifinomult hallása nem tűrte az almaevést, vagy hasonló emberi “zajokat”. A karóra ketyegését meghallotta a szoba másik végéből. Karácsonyi ünnepélyen, vagy húsvétkor, mikor többen felszorultak a karzatra, egyik fülét időnként betapasztotta bal kezével, mert nem bírta a hangos éneklést, amit a mellette álló “micsoda pasas!” teljes erőből kiadott magából. De közben kuncogott, mosolygott, mert felfogta a helyzet komikumát.
A korcsolyázás és talajtorna gyönyörködtette, kedvenc tévéprogramja volt.
Kedvenc költője Petőfi, akit megsiratott minden március 15-én. Akkor elolvasta a Révaiból az akkor történteket és meghatottan mesélte. Sok verset kívülről fújt, mondta, hogy még az udvarhelyi Képzőben tanulta. Bosszantotta, hogy a Nemzeti dalt rosszul hangsúlyozzák:
Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. Szerinte Petőfi a kárhozottak után pontot akart tenni. Ott kell egy lélegzetvétel, majd: Ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak ... (Nem ősapáink kárhozottak).Nagymama az, aki kizárólagosan a
kövekre figyelt. A kavics (pl. anyagi javak), a homok (pl. a mosogatás) nem izgatta. A konyha futhatott, inkább velünk beszélgetett, vagy az átutazóban lévő betérő vendéggel, csomagját csak épp betevő kalandorral csevegett. Nagyhéten, mikor jöttek a lelkészek, mindig füves fekete teát készített, míg mi rendeztünk.
Ebéd? Nagytata csak annyit kérdezett, mikor hozzánk jött “ Nahát, nálatok szokás ebédelni is?”. Nagymama nagyon örvendett az almanapnak, mert akkor lelkiismeret furdalás nélkül varrhatott. Amikor főzött, a recsegő Kossuth rádió “Ki nyer ma?” műsorát hallgatta. És minden zenemű szerzőjét kitalálta.
Mit gyűlölt? A háborút.
Vásárolni, tejsorba vitte magával a magyar-német szótárt és azt tanulmányozta. De ha jött egy "élő" angol vagy német, telefonált Mamunak "Vera, gyere gyorsan!".
Neki lehetett mindig előadásokat tartani, mert hálás, ideális közönség volt. A Réka+Zsuzsi+én személyekből álló DINAMIT együttes előadását nagyon élvezte. Aztán a tornamutatványaim gyönyörködtették. Az én önbizalmamnak nagyon jót tett minden dicsérő szava.
Egyetemistaként meghívtam, szűk hetet töltött bentlakási szobánkban (mindenki bámult, mert senki nem hívta a Nagymamáját ilyen helyre). Hozta a varrnivalót, a motyót, éjjel kislámpánál varrt. Napközben bolyongtunk, valami szépet akart nekem vásárolni. A központi antikváriumban két kottát vett nekem, majd a sétatéren egy padon elénekelte nekem a Beethoven, Mozart darabokat, és útmutatásokkal látott el:
itt ezt kell pontozni. Zene mindenek felett.
A mozdulat, ami megmarad, az a felemelt, kissé hátradőlt fej, közben mély lélegzetvétel és lecsukott szem. Mindez pátosszal, humorral.
Béke, végtelen szeretet, odafigyelés, harmónia, humor és csupa dal – ilyen az én drága nagymamám lelke. Nagyon hiányzik, de ahányszor Ákossal és Abával énekelek, ő is itt van velünk. És számtalan más alkalommal is, mert jelentős része az én életemnek.
Sokszor rám köszön a gyermekek tekintetében. A varrottas szíveket naponta számlálom, minden szeretetöltése erőt ad nekem.
Holnap templomba menet és jövet Chopint fogok hallgatni és Lisztet, a
szerelmi álmot…és gondolatban odabújok hozzá, ahogy hozzá mindig lehetett.
