Márciusi alkonyat

Már zöld a sétatéri gyep –
Már langyos az alkonyi szél –
Már port ver fel maga után
Az úton a lovasszekér.

Már tisztul a Szamos vize
– A hegyek már nem havasok –
És tükrében gyönyörködnek
a hídról az áthaladók.

Az égen halványul a kék –
A felhők is halványulnak.
S bágyadtan ontja alá
az alkony a végsugarat.

A portverő lovasszekér
A hídon most általhalad.
a víz tükre beleremeg
És homályos képet mutat.

A por lassan ereszkedik
a rezgő víz tükre fölé,
Míg a végsugár aranya
Lágyan-csillogást szór belé.

A víz tükre elcsendesül.
És meghal a rezgő sugár.
Megszűnik a lágy-csillogás
S utána ömlik a homály.

Langyos szél füstszagot hoz.
Ott túl, a kertek alatt,
Valahol most égetik el,
Ami a múlt őszből maradt...

Kékül a nagy messzeség.
Szürke már minden közel.
Sötét csontvázként merednek
A fák, az ágak reszketnek
S búsan néznek az égre fel.

Elkomorul a hangulat.
Most látszik csak, mily őszi még
a márciusi alkonyat...

Kolozsvár, 1936, március 23.