Valakinek

ki későn érkezett szívemhez,

mikor szívem már nem volt az enyém ...

Hallottam a húrokat felsírni
Ujjaid lágy reszketése alatt.
Akkor nagyon megfeledkeztem mindenről
S szívemből valami nálad maradt.

Most azt a darab szívet kérem vissza.
Helyette adok mindent… lelkemet...
Nem volt jogomban nálad felejteni,
Mert szívem másé... nem lehet tiéd.

Nekünk nem szabad találkoznunk.
Tavasztündér nem hozhat össze minket.
De míg lépteink távolodnak egymástól
Lelkeink valahol összeölelkeznek.

Nem féltékeny, vad szerelemben...
a vágyak tűnő világa felett,
A lélekmélyből-jövő dallamokban,
Melyek – mondtad – oly szépen beszélnek...

Lelkem lelkeddel-élő világában
Akkor leszek majd a legboldogabb,
Ha egyszer titokban eljátszod hegedűdön
az én szomorú, bús dalaimat.

Ez lesz az igazi találkozás.
Egy kotta és egy hegedű képében –
Találkozunk – igazi magunkban.
Úgy lehetünk, csak úgy lehetünk ketten.

Hegedű húrján dalom, mintha beszélne,
Elmond mindent, miről én hallgattam.
Ujjaid zokogtató reszketése
Elárulja: én neked mi voltam.

Te játszódj csak tovább hegedűdön.
Én hangjegyekbe öntök minden bút.
Így készítem elő, szívemből tépve,
A tiszta, szent és örök rendez-vous-t.

Most lépteink távolodnak egymástól
És utaink már nem találkoznak.
De visszafojtottan vágyaink honán túl
hegedűd életet ad dalomnak.

És lelkünk száll a síró hegedűből
S a végtelenben válik Istenné.
Míg valahonnan könnycsepp hull a földre,
A halhatatlan hangjegyek fölé.

Kolozsvár, 1936, május.